Míg az együttes Sydneyben koncertezik, otthon ma újabb hanganyag kerül a lemezboltokba: az együttes első olyan EP-je, amely kis- és nagylemezen eddig meg nem jelent dalokat sorakoztat fel:

A négy daltól nem érdemes többet várni, mint a heteken belül megjelenő A Hard Day’s Night album felvezetését. Erre viszont kiválóan alkalmas hallgatnivaló.

Long Tall Sally (Johnson-Penniman-Blackwell)

Még egy márciusi felvételi napon dobták össze, pontosan két perc alatt. Mivel az egyik leggyakoribb színpadi számról van szó, nem volt szükségük második nekifutásra. Érződik McCartneyn a dal és az eredeti előadó, Little Richard iránti rajongása, és az sem zavarja különösebben, hogy a szöveg állítólag hemzseg a rejtett homoszexuális utalásoktól. A Long Tall Sally a legjobbat hozza ki az együttesből, McCartney őrjöngős szólóéneke után zakatolnak a többiek, a gitárszólók is emlékezetesek (az elsőt Lennon, a másodikat Harrison hozza). Szó sincs remekműről, élettel teli zúzásról annál inkább; jó döntés volt, kvázi élőben rögzíteni.

I Call Your Name (LENNON-McCartney)

Az EP egyetlen saját szerzeménye, de ez sem új, olyannyira nem, hogy Billy J. Kramer javára már tavaly lemondtak róla, pár hónapja mégis úgy döntöttek, készítenek belőle saját verziót is. A dal „beköszönése” talán a legemlékezetesebb momentuma is egyben, legfeljebb a középrészben van még némi invenció, de aligha fogja bárki kifogásolni, hogy lemaradt a pillanatokon belül elkészülő új nagylemezről.

Forrás: Beatles Bible

A Long Tall Sally és az I Call Your Name egyébként már hónapokkal ezelőtt megjelent Amerikában, a The Beatles’ Second Album című nagylemezen. A keverés eltér a brit kiadásétól, de nem csak ebben van különbség, hanem például a Thank You Girl több olyan szakaszán is megszólal a szájharmonika, ahol az eredeti kislemezen nem.

Slow Down (Williams)

Lennon majdnem annyira odavan Larry Williamsért, mint McCartney Little Richardért, talán ezért is húzták elő ezt a régóta nem játszott dalát. A megduplázott énekből át is jön némi adrenalin, de távolról sem olyan sikerült felvétellel van dolgunk, mint a címadó dal esetében. Az nem az előadó hibája, hogy fülsértően sikerült a felvételek összeillesztése (5:29-nél), ahogy az sem, hogy a basszusból nem sokat hallunk. Az általában minden elismerést megérdemlő George Martin ezúttal mintha összecsapott munkát végzett volna.

Matchbox (Perkins)

Az együttes tagjai közötti számos konszenzus egyike a Carl Perkins iránti tisztelet, tucatnyi dalát játszották az elmúlt években színpadon, és mindannyian vállaltak közülük szólóéneket is. A Matchbox-ot még annak idején Pete Best énekelte, rövid ideig Lennon vette át, most pedig Starr előadásában hallhatjuk. Vélhetően az ő szerepeltetése kedvéért választották épp ezt a számot, amelynek felvételén egyébként maga Perkins is jelen volt. Harrison így a legnagyobb bálványa orra előtt játszhatta fel a gitárszólót, amit egyáltalán nem értelmezett át, örült, hogy hiba nélkül a végére ért. Az előző számhoz képest George Martin zongorán nyújtott teljesítménye itt valódi hozzáadott értékkel bír.