A ma boltokba került két dallal végképp megkerülhetetlenné válik az együttes. A slágert slágerre halmozó formáció a stúdióban már nem éri be a dalok feljátszásával, egyre bátrabban mer kísérletezni is.

Forrás: British Beatles Fan Club

I Feel Fine

Az A-oldalra került számnak bár minden adottsága megvan ahhoz, hogy kíméletlenül bemásszon az egyszeri hallgató fülébe, a torzított indító hang az, amivel óriási tekintélyt parancsol magának. John Lennon – bár az alapötlet valószínűleg nem teljesen az övé – ezzel ismét olyat tett, amit stúdióban még senki. A dal élvezetes könnyedségét, a Starr által biztosított lendületet a bonyolult riff ellenpontozza, amelyet a szerző Harrisonnal együtt, többnyire uniszónóban játszik. Egyedül McCartney marad a háttérben, talán nem függetlenül attól, hogy a felvétel során hamar egyértelművé válhatott, hogy az I Feel Fine leszorítja a kislemezről az ő szerzeményét, az Eight Days A Week-et. Szégyenkezésre még sincs semmi oka...

She’s A Woman

...nem ez az első kislemez ugyanis az együttes történetében, amelynek B-oldalán gyülemlik fel több innováció, ezúttal éppen McCartney jóvoltából. Az október eleji felvételbe belehallgatva már egyszer lemerevedtünk, a végeredmény pedig aligha lehetne meggyőzőbb. Itt semmi sem ott, és semmi sem úgy szólal meg, ahogy a tankönyvi dogmák szerint illene. A basszus erőteljesebb, mint valaha, a túlvezérelt ritmusgitár úgy elnyomja a dobot, hogy Starrnak chocalhoval kell nyomatékosítania, a váratlanul beúszó zongorától pedig önkéntelenül is felszalad az ember szemöldöke. A She’s A Woman mégsem válik élvezhetetlen öntetszelgéssé, a torkaszakadtából éneklő McCartney minden kísérletezése dacára dübörgő rockot alkotott.

 

A tegnap sugárzott Top Gear című rádióműsorban is felmerült, hogy ez utóbbi dal sikerült jobban, amit Lennon ugyan kötelességszerűen kikér magának, mégis az az ember érzése, hogy maga is tisztában van ezzel.

Az adásban egyébként az aktuális kislemezen kívül négy számot játszottak el a hamarosan megjelenő új albumról. Az I’m A Loser-t már Amerikában és Angliában is lehetett hallani; az I’ll Follow The Sun viszont, bár nem új szerzemény, a szélesebb közönség számára most volt először hallható. Két Carl Perkins-feldolgozás is sorra került: az Everybody’s Trying To Be My Baby Harrison, a Honey Don’t pedig (most először Lennon helyett) Starr előadásában.