Sokkal meggyőzőbb a Beatles élő produkciója most, mint tavaly, vagy akár mint idén tavasszal volt, ugyanitt a Star-Clubban. A többéves színpadi rutin, a – most már biztosan – bevált doboscsere, a stúdiótapasztalat, az egyre nyughatatlanabb becsvágy az egyéni teljesítményekre is látványos hatást gyakorol: talán épp – az extrovertált Lennon és McCartney mögött hol meghúzódó, hol a reflektorfénybe is kimerészkedő – Harrison fejlődik a leggyorsabban.

(Forrás: BeatleSource)

Folyamatosan kísérletezik a hangszerével, és nem is eredménytelenül. A Little Queenie-ben például több rövidebb  szólót is bemutat, de a verzéket is fantáziadúsan díszíti. Ennél is meggyőzőbben hozza a Roll Over Beethoven szólóját, s bár tavaly óta Lennon helyett ő énekli a dalt, e téren van még mit tanulnia.

Szintén Harrison adja elő a harmatos Reminiscing-et és az Everybody’s Trying to Be my Baby-t; utóbbi érdemel több figyelmet. Alaposan kidolgozta, Beatles-fazonhoz igazította a szólókat, és majdhogynem hibátlanul hozza is őket élőben. Annak ellenére, hogy a befejezést elkomolytalankodják, a végeredmény méltó a dal szerzőjéhez (és Harrison egyik ikonjához), Carl Perkinshez.

Megint más kérdés, mennyire áll jól a legifjabb Beatle-nek ez a macsó „minden csaj engem akar” stílus. Nem is olyan rég a többiek azzal szívták a vérét, hogy még át sem esett a tűzkeresztségen. Igaz, hogy azóta megtörtént (hogy máshogy, mint a teljes banda jelenlétében; igyekeztek nem zavarni a takaró alatt ügyködő párt, a végén mégis spontán tapssal jutalmazták a nagy eseményt), de Harrison ettől még nem lett Hamburg Casanovája.

Valószínű viszont, hogy per pillanat nincs nála jobb gitáros a városban. Ha az eddigiek nem lettek volna elég meggyőzőek, egy másik Perkins-szerzemény, a Matchbox szólóinak Harrison-átgondolását is érdemes meghallgatni. (Ebben a dalban egyébként a szólóéneket Lennon Pete Besttől vette át, pedig, ki tudja, talán Starr is boldogulna vele.)

Arról, hogy a Beatles, ha egyszer színpadra lép, mennyire a markában tartja a közönséget – a már méltatott Twist and Shout mellett – a Long Tall Sally tanúskodik a legerőteljesebben.

A nehezen élvezhető hangminőség ellenére is átjön, hogy McCartney előadásmódja felveszi a versenyt Little Richardéval, Starr félelmetes tempót diktál, bő másfél perc alatt Harrison kétszer is főszerephez jut (bár ezúttal nem brillírozik), az utolsó húsz másodpercben pedig szinte felrobbantják a Star-Clubot.