Az, hogy a Strawberry Fields Forever és a Penny Lane nemsokára kijön kislemezen, azt is jelenti, hogy a készülő új albumról lemaradnak. Ezzel lőttek annak a talán kimondott, talán kimondatlan elképzelésnek, hogy a gyerekkoruk köré építsék fel a komplett anyagot.
Nem mintha a november vége óta tartó felvételek során végig szem előtt tartották volna ezt. A When I’m Sixty-Four legfeljebb annyiban kötődik a múlthoz, hogy ez McCartney egyik legkorábbi szerzeménye, bár a szöveget csak nemrégiben írta meg hozzá. (A Cavern-béli utolsó fellépésükön is elprüntyögték, amikor az egész klub sötétbe borult.) Az A Day In The Life sok mindenben gyökerezik, de Liverpoolban pont nem (ma estére egyébként épp az a terv, hogy ezen a dalon dolgozzanak tovább). Ennyi. Más dal nem jutott el a stúdióig – tegnapelőttig legalábbis.
McCartney ugyanis már hónapok óta dédelget egy egész más koncepciót, ami jó keretet adhatna egy lemeznek. Mivel a koncerteknek, és ezzel együtt a jólfésült, gyermeteg Beatlesnek már egész biztosan vége, azon agyalt, hogyan tudnának kilépni önmagukból, és újjászületni egy egészen más identitással. Arra jutott, hogy felszabadítóan hatna, ha nem McCartneyként, Lennonként, Starrként, Harrisonként dolgoznának egy új albumon, hanem egy kitalált együttes bőrébe bújhatnának, lehetőleg valami jó cifra névvel. Így a már a Revolver felvételei során feszegetett határokat még könnyedebben tolhatnák a végtelenbe.
Amikor novemberben a kenyai vakációról tartott hazafelé Mal Evans-szel, a repülőn felszolgált étel mellé S és P jelzésű tasakokat kaptak. Só és bors: „salt and pepper”. McCartney csak kicsit változtatva rajta azt mondta: legyen Sergeant Pepper. Mármint a fiktív zenekar kulcsfigurája. Akár épp LSD hatása alatt volt, akár nem, később a Bors Őrmesterhez hozzábiggyesztette egy társkereső kör lehetséges nevét, így állt elő a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band koncepciójával.
Georgie Fame bulijában január 8-án. Mintha már itt is saját maguk alteregói lennének
Lennon persze elsőre nem rajongott a színjátszósdiért, meg különben is teljesen elmélyedtek előbb a Strawberry Fields, később a Penny Lane munkálataiban. De most, hogy eldőlt, épp ez a két dal nem lesz rajta az új lemezen, beadta a derekát. Az elmúlt két nap így a most már Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band néven futó projekt címadó dalának, pontosabban nyitányának felvételeivel telt.
A század eleji varieték világát McCartney megkapó természetességgel keveri a hasító rockkal. Az ő és Harrison kezében szikrázó szólógitár Jimi Hendrixet idézi, akinek londoni fellépését most hétfőn hallgatták tátott szájjal. Ha ezt nem is, de a ritmusszekciót, benne McCartney erősítő használata nélkül rögzített basszusával, meg tudjuk mutatni.
Starr, mondhatni ráérez a projekt ízére, azonnal megtalálja a fegyelmezett tűzoltó-zenekar és a heavy rock mindeddig nem létező határmezsgyéjét.
És ha ez nem lenne elég, itt van McCartney döbbenetesen energikus szólóéneke a verzékben, valamint a háromszólamú refrén McCartney-Lennon-Harrison előadásában. Igen, csak az éneksáv, a kíséret minimális átszűrődésével:
Tényleg képesek lesznek egy teljes lemezt elkészíteni Sgt. Pepper bandájának álcája alatt? Mitől lesz ez nem-Bealtes-es? Hogy integrálják ebbe a When I’m Sixty-Four-t és az A Day In The Life-ot? Nekik sincs róla fogalmuk, de az elmúlt két hónapban mutatott formájukból kiindulva, számíthatunk még egy-két nagy dobásra.
