1962. június 6-án jutott el először a Beatles az Abbey Roadra, ahol első próbajátékuk keretében megismerkedtek George Martin producerrel. Ennek a később döntő jelentőségűnek bizonyuló eseménynek az ötvenedik évfordulója adta 2012-ben az apropót, hogy az együttes kevésbé közismert forradalmi formabontásairól írjak. A HVG-cikk megjelenése napján jött a felismerés, hogy attól a pillanattól kezdve, az azt követő 7-8 évben, karrierjük minden mozzanatának ötvenedik évfordulóját ünnepelhetjük majd; márpedig azt a szédületes tempót, amit a Beatles diktált, csak úgy lehet érzékeltetni, ha beépítjük a hétköznapjainkba az ötven évvel korábbi történéseket. Így született meg a Beatles 50 blog ál-jelenidejűségének ötlete, ami 2012. (1962.) augusztus 16-án, Pete Best kirúgásának és Ringo Starr csatlakozásának hírével indult el. (Néhány bejegyzés azért visszamenőlegesen megszületett, a legkorábbi természetesen az első Abbey Road-i eseményeket dokumentálja.)

A Beatlest a rózsaszín köd szorításából kiszabadítani hivatott blog bár kétszer is költözött, szűk, de folyamatosan bővülő olvasótábora gyakran adta jelét elkötelezettségének – vagy éppen elégedetlenségének az elmaradozó postok miatt. Korábban csak ritkán fordult elő, hogy jelentősebb események maradtak elmeséletlenül, most viszont két és fél hónapra nyúlt a hallgatás úgy, hogy az együttes egyik legizgalmasabb stúdiókorszaka is részben ekkorra esett. Így, sajnos, nincs értelme.

A terv nyilván az volt, hogy a blog a Beatles feloszlásának 1970-es (2020-as) bejelentéséig, esetleg a nem sokkal utána kiadott Let It Be megjelenéséig működik, egyéb elfoglaltságaim és azok priorizálása okán azonban kénytelen vagyok bejelenteni, hogy nem tudom tovább írni. Metaforikus, hogy épp annak a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band-nek az időszakában jött el ennek az ideje, amelynek koncepciója szintén félbemaradt – nem lényegtelen különbség viszont, hogy még így is ez a lemez lett fél évszázad concept albumainak előfutára.

beatles_sgtpepper_release.jpg

Sajnálom azért, mert tudom, hogy akadnak, akiknek tényleg beépültek a hétköznapjaikba a Beatles 50 bejegyzései, és most a vártnál előbb kénytelenek kiszállni ebből a sajátos időutazásból.

Sajnálom azért, mert az együttes zenéjét tekintve épp a legprogresszívebb, 1966-1969-es időszakból csak bő egy évet kísértem figyelemmel, a többi így kimarad.

Különösen sajnálom azért, mert a hátralévő három év eseményei jóval kevésbé cukormázasak: az együttes sűrűsödő konfliktusainak közvetítése az eddigieknél is világosabbá tenné, hogy nem félistenek, hanem tökéletlen, esendő, hús-vér – de döbbenetesen tehetséges, és életük legaktívabb évtizedében szerencsésen kompatibilis – emberek sikertörténete a Beatlesé.

Ha megélem, egészen biztosan lesz Beatles 100, ki tudja milyen formában.

[Dr. Robert (+ Paperback Writer + Mr. Mustard)] = László Róbert