A mai nap után minden huhogó el fog hallgatni. A Beatles széthullásáról szóló rémhíreket sokan készpénznek veszik, és bár a menedzser is, az együttes is cáfolt, „hiszem, ha hallom” alapon sokan őrizték szkepszisüket. Máig.
Tessék lefáradni a boltba, megvenni az új kislemezt, hazarohanni, kitenni a „Ne zavarjanak!” táblát, és leforgatni a korong mindkét A-oldalát. Ügyeljünk rá, hogy közben vegyünk levegőt is, hajlamosak lehetünk megfeledkezni róla.
A két önállóan is különleges alkotás tökéletes párost alkot, ahogy John Lennon és Paul McCartney is egymást inspirálva jutnak el alkotóerejük egyre magasabb szintjére. Mindkét dal Liverpoolban, a szerzők gyermekkorában gyökerezik. A Strawberry Fields Forever minden porcikájában Lennon-dal, mégis lépten-nyomon érezni rajta a partner kezének gondoskodó nyomát. A Penny Lane-nek nincs olyan taktusa, amiről ne mondaná meg bármely óvodás, hogy McCartney-szerzeményt hall, de Lennon megerősítő és proaktív hozzájárulása nélkül sosem született volna ilyen csillogó eredmény.
(A promóciós videó forgatásához nem utaztak le a liverpooli Penny Lane-re, néhány vágóképen azért fel-felvillan a helyszín.)
A Penny Lane látszólag realisztikusan írja le a környék nyüzsgését, pedig inkább a szerző fejében véletlenszerűen megjelenő képek tárulnak elénk, ahol egyszerre esik az eső és süt a nap. Másfél éve társai még hiába kínálták McCartneyt LSD-vel, a dalban megfestett csinos nővérke képéből viszont nehéz nem arra következtetni, hogy behozta lemaradását: „And though she feels as if she's in a play… she is anyway.” („Úgy érzi magát, mintha egy színdarabban lenne… és abban is van.”)
A szer szerepe a Strawberry Fields-ben ennél egyértelműbb, de a megfoghatatlan szövegből kihámozhatók a hétköznapok lennoni szorongásai. Amióta a Strawberry Fields fáira mászott, tudatában van önmaga különlegességének, és folyamatosan őrlődik azon, hogy őrült vagy zseni, esetleg mindkettő: „No one I think is in my tree, I mean it must be high or low” („Azt hiszem, senki sem mászik az én fámra. Túl magas, vagy túl alacsony nekik.”)
Ez a tépelődés a dal felvételének többszöri újrakezdésén is tetten érhető volt, több hét után pedig ott álltak két eltérő tempójú és hangnemű felvétellel. Lennon azt kérte George Martintól, hogy passzintsa össze a kettőt, aki közölte, hogy ez lehetetlen. Lennon erről tudomást sem vett, csak a végeredményt követelte – és igaza lett. A producer amint kiegyenlítette a tempókülönbséget, megdöbbenve tapasztalta, hogy a két felvétel azonos hangnembe került. Ő sem tudja eldönteni, hogy Lennonnak csak szerencséje volt-e, vagy épp most bizonyosodott be, hogy a kottát olvasni sem tudó zenész igenis zseni.
Ember nem venné észre, hol van a vágás, úgyhogy segítünk: 0:59-nél. Odáig halljuk a novemberben készült 7. felvételt, onnantól pedig, hogy „going to…” a 26. számút decemberből:
